EgyébchloeComment

EgyébchloeComment
3.jpg
 

Nagyon szerencsés embernek mondhatom magam. Úgy 15 éve a szüleim egy életre
szóló döntést hoztak, amely alapjaiban változtatta meg a világomat. Eldöntötték, hogy
költözzünk ki a természetbe, el a zajos panelnegyedből. Életük egyik legjobb döntése
volt házat építeni a budai hegyekben, egy csodálatos fenyőerdő és egy zöldellő rét
metszetében. 

 

Városi gyerek létemre sosem volt elég alkalmam megismerni, megszeretni a termézetet, 
így csak jóval később, miután ideköltöztünk kezdtem felfedezni a körülöttünk rejlő
szépségeket. Először még egy picit azért idegenkedtem a tudattól, hogy mostantól a
várostól távol, remete mód kell majd élnünk. Akkoriban még nem építették be a
környéket, így mondhatni, hogy a mi kis házunk az elsőként felépült házak között volt.
Az építkezések nagyon felborították a természetet, és megzavarták az itt élő állatokat.
Beljebb kellett húzódniuk, egészen az erdő sűrűjébe, ami miatt egy kicsit talán lelki-
ismeret furdalást is éreztem. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor ki kellet vágni a
nagy tölgyfát a szomszéd telekről, mert éppen ott is elkezdtek építkezni. Nem sokkal
a fa kivágása után 2 darab kígyó jelent meg a mi telkünkön, amely olyan sokkos
élményként hatott rám, hogy utána hetekig alig mertem kimenni a kertünkbe is.
Apukám azt mondta, hogy valószínűleg az öreg tölgy gyökereiben élhettek ezek az
erdei siklók, és azért kerültek át a kertünkbe, mert megbojgatták az otthonukat,
és vissza akartak találni az erdőbe. Szerencsére azóta nem volt szerencsém hozzájuk.

Aztán persze idővel megszoktam ezeket az állatokat, és már nem féltem tőlük.
Visszavonultak az erdőbe, mi pedig szépen felépítettük a magyar Lila Akác közt
Péterhegyen. Málnabokrokat ültettünk, és kialakítottunk egy egészséges szimbiózist
a környezetünkkel.

Aztán egyre jobban elkezdett érdekelni a mögöttünk lévő sűrű erdő, és egyre beljebb
merészkedtem. A fotózások pedig még közelebb hoztak a természethez, és minden-
napossá váltak a barangolások.
 

Hihetetlen, mennyi mindent adott az erdő, és mennyi mindent tanulhattam a természet
rezgéseiből. Imádok tavaszi estéken kisétálni a közeli rétre, becsukni a szemem és
élvezni a balzsamos levegőt, a különböző vadvirágok illatának sajátos keveredését.
Imádom a csöndet, ami néha igazi feloldozás tud lenni egy-egy városban töltött nap után.
Az erdőben megszűnik minden szabály, bárki lehetsz, senki sem fog benne zavarni.

 
 

Ha tehetném minden embert beutalnék egy ,,erdő-terápiára", ahol a gyermeki
ártatlanság önfeledten törhetne elő mindenkiből, és kicsit talán segítene a hétköznapok
feszültségeit elfeledtetni. Igen, azt hiszem az erdő az a hely, ahol az ember végre igazán
önmaga lehet, tudjátok olyan ,,into the wild"-osan.

Néha különleges estéken igazi tündérmesévé változik az erdő, és telis-tele lesz
apró szentjánosbogarakkal, tündérekkel és varázslatos, földöntúli illatokkal.
Ilyenkor mindig egy kicsit úgy érzem magam, mintha Shakespeare szentivánéji
álma elevenedne meg.
És pontosan ez az erdő, amely a blogomat is inspirálja nap mint nap. Ha nem lenne
ez az erdő mögöttünk, talán a blogom sem született volna meg.

Rengeteg dolgot adott nekem, de sosem kért érte semmit. 

Ez Chloe kicsiny erdeje.